Temetkezési szokások, és egyebek

A minap olvastam, egy magyar oldalon, nem is egy oldalon, hogy mindenki eltemetheti a saját halottját s.k. Szegényházi alapon. Fogod az ásót, meg a dédit, aztán ásol egy gödröt, és ahogy mondani szokás, isten neki fakereszt. Na amilyen formában, ez elő lett adva, a cikkekben, úgy nagyon visszatetsző volt.
De, ez itt Amerikában, egyáltalán nem ritka, hogy a család a szeretteit, a saját portáján temeti el. Persze méltósággal. Sok helyen látni, sírhelyeket a kertekben. Ez egyrészt a távolságok miatt alakult ki, másrészt nem kell kijárkálni a temetőbe, hiszen helyben van. Sokszor látni filmekben is, hogy kijárnak a kert végébe. Nem találok semmi kivetni valót ebben. (Forest Gump)

Erről jut eszembe, a vak bácsinál, ahol legutoljára volt szerencsém dolgozni, annak a nőnek a szobájában aludtam, aki állandóan ott lakik. Az éjjeli szekrénynek, üveges volt az ajtaja. 4 napig nézegettem, hogy vajon mi lehet az a fura dolog a polcon. Aztán, az 5. napon, kinyitottam az ajtót, és rám jött a nevetés, mert egy aranyszegélyű, veretes biblia alatt, egy urna volt. Se név, se semmi.
Biztosan valamelyik hozzátartozóját őrizte az éjjeli szekrényben, tán még társalog is vele. Persze, ez nem rossz dolog. Én is szoktam beszélgetni a halottaimmal. Beszélgetni túlzás, én beszélek. Aztán, valamikor jön a válasz, mert szokott jönni.
Egy ideje, közeli kapcsolatban vagyok a halállal. Egyrészt napi szinten szembesülök vele, másrészt a meggyőződésem elvette az egykori félelmet, és idegenkedést. A halottaktól nem félek, annál inkább az élőktől.