ameriaki vonatkozású bejegyzések

Tuesday, November 13, 2012

Beindította az

agyamat Mica barátnőm Itt. Hálaadás biztosan nem lesz otthon, mert ez tipikusan ámerikai ünnep. Hálát adnak az itteni őslakosoknak az indiánoknak konkrétabban, akik megtanították őket- márnint a bevándorlókat -vadpulykát, és egyéb állatokat elejteni, krumpli, (bocsánat burgonya) kukorica elkészítési módját, ehetővé tételét. Buffalokat, vadlovakat befogni, stb. No, aztán hálából meg lemészárolták őket. Ez a fekete oldala a történetnek. Tipikus emberi viselkedés, elveszem ami számomra hasznos, aztán meg igyekszem megsemmisíteni. Ez van. Mindamellett egy szép ünnep, mert összejön a család összes tagja, akárhol is vannak ebben az írdatlan országban. (Már amelyik, a férjemé erősen hiányos)
Más. Mica kérdése. Menjek, vagy maradjak? Számomra, ezek nem kérdések, mint ahogy a példa mutatja. Mert hát, ha így nem jó, akkor úgy, és ha úgy sem, akkor amúgy. Persze az ember csetlik- botlik, és sérül is, de aztán feláll, és lerázza magáról a felesleges terheket- gondokat, és tovább lép, mintha mi sem történt volna. Közben tapasztalatokra tesz szert, amik szépen rakódnak az agy legmélyebb bugyraiba. Nekem egyszer egy ismert magyar szociológus (Szabó János, tényleg ez a neve) azt mondta, hogy tipikus túlélő vagyok. Erre születni kell. Nos, lehet. De, azt a sok- sok kanyart azért kihagytam volna, az is lehet hogy szükség volt rá. Egyet biztosan elmondhatok, ha újra lehetne kezdeni, akkor bizony én 2o évesen csak ide, és csakis ide jöttem volna. Továbbá, nagy hiba volt visszamenni 95- ben. No, ez már történelem. Nem tudok változtatni rajta. Amin pedig nem tudunk változtatni, azon kár rágódni. Amúgy is, utólag könnyű okosnak lenni.
Drága Mica! Ebben én nem tudok tanácsot adni, mert nekem petárda van a hátsómban. Tudom, nem is kértél. Ez születési fogyatékosság, ha úgy tetszik. Egyet azonban biztosan tudok, már a közeli szomszédban sem úgy vannak a dolgok, ahogy otthon. Minnél messzebb mész, annál különbb dolgokkal találkozik az ember. Akár kelet felé, akár nyugat felé veszi az útját. A megszokásokkal le kell számolni. A kezdetek, különösen nehezek. A lényeg talán ott van, hogy "Rómában élj úgy, mint egy római". Akiknek nem sikerül,  beilleszkedni, azok mindíg szenvedni fognak a honvágytól. Mindíg kerültem honfitársaim társaságát, akik azon keseregtek, hogy otthon milyen jó. Belesirdogáltak az alkoholizmusba. Számomra ismeretlen fogalom. Nem azt mondom, hogy nem szívesen megyek haza, de ha máshol vagyok, pillanatok alatt sikerül felvennem a ritmust, és az ottani, vagy itteni életformát, szokásokat, nyelvet, stb. A lányom, éppen most a napokban távozott hazánkból, a Kanári- szigetekre. A kezdet neki is nehéz lesz, mér ebben az esetben is, hogy beszéli a nyelvet, méghozzá nem is akárhogy. Az sem segít, hogy ott született, mert hiszen nem ott nőtt fel. Azzal sem megy szegénykém sokra, hogy az apja ott lakik, sőt ő is ott volt egy pár évig. De, nem féltem, mert neki is ugyanez a fogyatékossága van, hogy menni kell.
Szóval, azt gondolom, hogy ha menni kell, hát menni kell. De egy biztos, sok nehézséggel kell szembenézni, és sehol a világon nem várnak ránk, és nem kiváncsiak ránk. Nekünk kell alkalmazkodni.  Számomra, Magyarország élhetetlen. Hangsúlyozom, nekem. Sok esetben az volt az érzésem legutóbb, hogy a szülővárosom Budapest, annyira más lett, hogy már rá sem ismerek.

1 comment:

  1. Örülök, hogy beindítottalak :) Most hulla vagyok reagálni, majd írok a blogban én is. Puszi

    ReplyDelete