Reggel lementem, és az én párom széles mosollyal fogadott. Én is mosolyogtam. Biztos, ami biztos elötte bekaptam, egy fél nyugtatót. Mondom neki, hogy a család telefonált 3 alkalommal is, hogy menjünk el, mert a New York-i öccs is ott lesz gyerekestül. A másik nővér Baltimore - ból. Nincs mese, ott kell lenni. Mikor indulunk, ez volt a kérdés.
Gondoltam magamban, nincs mit tenni mindent félreteszek, a papával nem tehetem meg, hogy nem megyünk el. Szép, és jó.
Egy dolgot azonban meg kellett állapítamom, hogy minnél gazdagabb valaki, annál üresebb kézzel érkezik. Tévedés ne essék, nem nagy dolgokra kell itt gondolni, hanem apróságokra, mint pl. egy desszert, vagy csoki. Legyünk megtisztelve, hogy megjelenik egyáltalán. (Mint a sztároknál, fizetnek nekik, hogy elmennek egy-egy eseményre, növelve ezzel a parti rangját)
Nem volt semmi kirívó eset. Sőt. Én, még ilyen jó kecskefasírtot életemben nem ettem! Az összes gyerek ott volt, kivéve persze a párom fiait. Beültem a fiatalok közé, mert imádom őket. A legidősebb 34, a legfiatalabb 12. Frissek, lendületesek, jókedvűek, gondtalanok. Már csak ezért is érdemes volt elmenni.
Amikor hazajöttünk, és Géza levonult, a papával tudtam váltani egy- két szót. Azt mondja, nagyon hálás, hogy az én nyomásomra a fia mégis eljött. Jó múltkor, én dolgoztam, és elmentek a papával születésnapot ünnepelni. A párom rettenetesen összeveszett a sógorával. Nem tudtam róla. Szóval, szegény rendkívül hálás nekem, hogy rá tudtam beszélni, hogy mégis eljöjjön.
Na, így most megnyugodtak a kedélyek, és semkinek nem zuhant le a gyürű az újjáról, vagy mi...
No comments:
Post a Comment