Most jöttem a melóból

hulla vagyok, minden este. Most még hullább, mint voltam. Új beosztásunk van. Upss...! -tetszik a szó, felvettem a repertoárba- Csupa új betegem van, akiket ugyan ismerek, de a szokásos napi rutint nem, így most dupla figyelem van. Azonkívül, a többség süket, vagy kicsikét dementiás. Egész nap ordítozok, 1oo -szor elmondom mi a következő lépés. Ezt, errefelé Coaching- nak hívják, rettenetes fárasztó. Ebből kifolyólag fáj a fejem. Upss... Sokkal jobb volt a kómás betegekkel, csak amikor szabadnapos voltam, a nálam jóval -felével pontosabban- fiatalabb kolegák, nem bírták a kiképzést.
A házban nyugi van, nem érzem a gólemet a közelben, akinek ki tudja mikor milyen dili nyomul a beteg agyába. Ez valami olyasmi, mint amikor apámtól féltünk. Ki tudja, mi mikor nem tetszik neki, és min tör ki a cirkusz. A mesterségesen gerjesztett balhé. Soha nem fontos dolgokon állt a bál, mindíg bolhából csinált elefántot. Mindíg félni kellett, mert ott lógott a levegőben a lehetősége. A legváratlanabb pillanatokban. Már egészen elszoktam tőle, de most 2 év alatt újra él bennem a nyakbehúzás, meg az ellenállhatatlan vágy a lécelésre. Ugyanaz, csak a neve más. Na jó, megyek aludni, mert tényleg hulla vagyok. A zöldkártyát, upss.. meg fogom kapni. Beszéltünk (az "ünk" az apósra vonatkozik) az ügyvéddel, aki intézi a dolgot. Azt mondta, sima ügy, mivel már megvolt a zöldkártya. Azon nem aggódom. Azon annál inkább, hogy jó lett volna még a következő lépcsőt elvégezni a főiskolán, mert úgy megduplázódik a fizum, és akkor tényleg nem lenne gondom.
A fotón nem én vagyok, de így érzem magam.