Hmmm....,

a dolgokat, ezentúl úgy fogadom el, ahogy vannak. Úgy döntöttem, hogy a háborút hatázozatlan időre felfüggesztem. Kizárólag saját érdekemben. Nem komplikálom agyon az életemet. Hagyom, hogy a dolgok menjenek a saját útjukon. Pókerpofa, és kész. Azért nem győzök csodálkozni. Még mindíg vannak új, és még újabb dolgok, amiken meglepődök. Vannak dolgok, amiken nem tudok túllépni. Itt, most éppen nem a drága férjemről beszélek. Azokról a történésekről, amik körülöttem zajlanak.
Történt, hogy az após hosszú egyeztetés után, (ekkor nem jó, akkor nem jó) elutazott a másik fiához Manhattanbe. Főorvos pszihológus, az egyik menő klinikán. A papa 1 hére utazott, nagyon készülődött, izgatott volt, és nagyon örült, hogy végre láthatja a fiát, és az unokáit. Ehhez képest, a 4. napon szombaton telefonált az öreg, hogy jön haza, mert a fia a feleségével, Észak - Carolinába utazik. A papát, leszállítják útközben. Szép, és jó. Az én férjem készülődik, hidegtálakkal, és gyümölccsel. Tényleg megadta a módját. Megérkezik az öccs, a feleség a papával, és egyetlen pillanatra sem ülnek le, hanem gyorsan távoznak. Éppen csak üdvözöltek bennünket, és léc. Megnéztem, nincs-e tüske a székeken. Egyetlen szót nem szóltam, csak csodálkoztam. 9 óra az út, Manhattan, és a célpont között autóval. Gondoltam magamban, a nyakamat rá, hgy éppen most, beülnek valahova ebédelni. Indultam volna felfelé a lépcsőn a szobámba, amikor a férjem, megfogta a kezem, és arra kért, üljek le egy kicsit mellé. Nagyon elcsodálkoztam. Amikor aztán, a papa felment a szobájába, akkor azt mondja nekem, hogy szerinted ez normális viselkedés? Mondtam neki, hogy nem az. 2 éve nem látta az öccsét, és az nem hajlandó leülni egyetlen percre sem. Több, mint furcsa. Kérdeztem, hogy talán volt valami konfliktus közöttük? Azt mondja nem. Akkor, ebben a családban mindenki bolond?? Ezt persze, csak gondoltam. Aztán, eszembe jutott egy eset, amikor a bátyámnál családi ebéd volt, és én nem tudtam ott lenni, mert dolgoztam éppen. De, a munkahelyemen, a terasz bezárt a rossz idő miatt. Gondoltam, nincs még késő felkanyarodok hozzá. Kijön a bátyám a kapuhoz, és közli velem, hogy a "Partinak vége. Mindenki elment már". Sarkon fordult, és bement a házba. Ennyi. Hülyén éreztem magam. Aztán, a nővérem mesélte, hogy egyszer véletlenül az újrahívó gombot benyomtam a telefonomon, amikor Gy.- vel éppen tőle távoztunk. Végighallgatott, egy beszélgetést. A Gy.. nek éppen azt ecseteltem, hogy mi milyen jó testvérek voltunk, de megromlott a kapcsolat. A feleséggel soha nem tudtam kijönni, és tulajdonképpen, soha nem csinált az asszony semmit egész életében, csak lehúzta a testvéremet, és stb., stb., stb. Ő, meg ahhelyett, hogy ezt jól kibeszélte volna velem, megharagudott. Azt hiszem, egy életre. Szóval akkor , és ott, a partink vége lett. Ez van, ha tetszik, ha nem.
Más. Nagyon sajnálom az apóst. Lepattintották 4 nap alatt. Nem. Pontosan, 3 és fél nap alatt. Egyáltalán nagyon sajnálom az öregeket. A munkahelyemen, van egy néni. Aranyos, szeretetre méltó. A lánya, nem hívta fel, már 1 hete. Minden este szokott telefonálni. Erre én, elkértem a nénitől a lánya telefonszámát, és felhívtam a lányát. Persze, otthon volt. A néni megnyugodott. Azt mondja, nyaralni volt. Azt a kutya mindenit! Mobil telefon nincs? Vagy elvitte a cica! Persze, nem szóltam, egyetlen szót sem. Kérdeztem, hány gyereke van, erre a néni, hogy 3. 2 fia, és ez az egy lánya. A fiúk, miért nem telefonálnak? A válasz az volt, hgy az egyik orvos, és nagyon elfoglalt, saját praxisa van. A másik, mérnök, és nagyon sokat dolgozik, magáncége van. Ezt mind olyan áhitattal mondta, mintha magáról, az atya úr istenekről beszélt volna! Gondoltam magamban, minnél gazdagabb itt valaki, annál szívtelenebb. Elfelejti, hogy a magáncég, és praxison kívül, ott van az anyja, egy lélektelen elfekvőben. Nem lehet felemelni azt a rohadt telefont? Azért, mert fontos embernek tartja magát? Gondolom, 1oo - an nyalják a seggüket, és nagyon önteltek. Az, hogy nem jönnek, az sem szép. De, a néni minden este, odakészítteti a telefont, és az néma. Komolyan, ilyesztő. Megjelent a szemem elött, egy eszkimó törzs, akik, a fagyban az öregeket hátrahagyják, mert már nem tudnak menni, ellátni magukat, vadászni. Na, tessék. Ez megy Amerikában is. Az öregeket, kiteszik útközben valahol, mert nem tudja ellátni magát. Na, ennél a fagyhalál is kegyesebb. Borzasztó. Aztán, ott az ellenpélda. Egy másik néni, aki mexikói. 9 gyerekkel, nagy szegénységben nőttek fel, egyszerű munkások. Állandóan ott tanyáznak az anyjuknál. Kicsikkel, nagyokkal, ott vannak. Kártyáznak, jókat nevetnek. Minden vasárnap elviszik magukkal. Imádom őket!! Hangosak, jókedvűek, kövérek.
Munka közben is jár az agyam, mint a motolla. Eszembe jutott, az én nyomorult életem. Természetesen, a szerelmi életem is. Már úgy értem a szerelmeim. Egészen pontosan, az a kettő, jelentős ami volt. Aztán, az is eszembe jutott, hogy azok úgy voltak kerekek, ahogy voltak. Mert, nem kell ahhoz a végtelenségig tartani valaminek, hogy tökéletes legyen. Az úgy volt jó, ahogy volt. Voltak többen is, de ahhoz, hogy valaki tényleg oda tud jutni a szívedhez? Na olyan tényleg csak 1, jó esetben 2 van az életben, és az soha, de soha onnan ki nem mászik! Akárhogy akarod, vagy forgatod. Az ott egy lenyomat, egy kőbevésett nyom, egy heg, egy bélyeg. Mind a kettővel, a mai napig tartom a kapcsolatot. Az egyikkel ritkábban, a másikkal gyakrabban. Ha, az utóbbit elveszíteném, az nagyon fájna. Fontos tudni, hogy él, jól van. Boldog, vagy éppen nem az. Fontos. Ennyi.
Az anyám, a lányom is fontos. Fontos, hogy beszéljek vele, velük.
A többit, meg majd szépen hozza az élet.