Hoppá

Sötét, idegen város, kihalt utca. Köd szitál, az utcai lámpák fénye alig látszik. Ráérősen lépkedek a nedves betonon. Hűvös van, egyedül vagyok. Az utca másik oldalán, impozáns templom. Ráérősen, a templom felé veszem az irányt. Apró kavics csikordul a lábam alatt. A nagy faajtó nyikorogva nyílik. Pár csonkig égett gyertya gyengén rebegve világítja meg az oltárt. Három fekete csuklyás alak rajzolódik ki, mögöttük Jézus a kereszten. Lépteim, nem kopognak a kövön, gumitalpú bakancs van rajtam.
- Nem vagy tiszta hitű!- szólal meg a középső alak.
- Nem igazán.- jelentem ki őszintén, hangom rekedtes.- Inkább, agnosztikus vagyok.- Meg sem lepődöm.
- Tudjuk. - mondja a középsö. Nem lehet megállapítani, hogy nő- e, vagy férfi. Az arcát sem látom. Teljesen nyugodt vagyok.
- Akkor miért vagy itt?
- Csak bejöttem, - válaszolom. - Be szoktam menni a templomokba.- kisvártatva hozzáteszem,- Néha. Elmondok egy miatyánkot.
- Nagy baj! - a másik kettő ismételgeti, - Nagy baj! Nagy baj!- visszhangzik a falakról is, ami megsokszorozza az amúgy is egyértelmű kijelentést. - Igaz hit nélkül semmit sem ér! Nem ér, nem ér, nem ér!- hallom, újra, meg újra.
- Nem tudom sem elfogadni, sem cáfolni Isten létezését.- hangom határozott.
- Tudjuk, hogy mit jelent agnosztikusnak lenni. - szólal meg ismét a középső,- Rémes lehet neked. Rémes, rémes, rémes. - ismételgeti a másik kettő.
- Nem. Nem rémes. - mondom őszintén. Nem lepődök meg, és nem ijedek meg. Állok. Szemben, az oltárral a padsorok között. Egszercsak, Krisztus felemeli a fejét a kereszten és megszólal,
- Higgy bennem! Én vagyok a megváltó! Megváltó, megváltó, megváltó!- visszhangozzák a falak újra. Egyenesen rám néz. Egymást nézzük, nem szólok.
Mintha, a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Egyszercsak, éles fény villan, kinyitom a szemem. Kirajzolódik a szobám, az ágyban fekszem, és süt a nap. Hunyorgok. Te jószagú! Gondoltam magamban. Nem tettem hozzá, amit szoktam, hogy Atya Úr Isten! Minden szót jól megnyomva. Micsoda álom!!
Krisztus személyesen! A nagy MEGVÁLTÓ! Nyújtózkodom, és benyilal a hátam.
A munkahelyem lehet a felelős ezért az álomért. Imádkozom, érted.
Majd belefoglallak az esti imámba! Mi van?? Jókat szoktam nevetni rajta. Persze utólag. A minap, a következő beszélgetés hangzott el sokadszorra.
- Szia!
- Szijjaaa!
- Hogy vagy?- és várja a választ. Nem úgy, mint általában jó amerikai szokás szerint, megkérdezi, aztán tovább, mintha meg sem kérdezte volna.
- Köszi jól, de megöl a hátam.- válaszolom
- Imádkozom érted!
Állok fapofával. Ez nem normális! Attól majd elmúlik? Mindjárt leborulok. A palvikus, vagy másképp sciatic ideg becsípődik néha fenék tájon, majd lesugárzik a bal lábamba. Na, ez a rémes!
Alig bírok mozogni, nem hogy jógázni. Hol jobb, hol rosszabb, de nem múlik teljesen.

Néha azt gondolom, hogy így maradok örökre, máskor meg elmúlik egyik napról a másikra. Ezen, egy jó fizikoterápia, meg mélyizom masszázs segítene, nem az ima. Hónapokig semmi, aztán újult erővel. Jó, hogy a pénzen is rajta van errefelé, hogy azt mondja, "IN GOD WE TRUST" (Istenben bízunk), no de a józan ész érvei. A természettudományok, stb., stb., stb. Aztán valljuk be, hgoy a bankókban jobban bízunk, mint az isten fizesse meg- ben. :)))
Ám az is lehet, hogy a fájdalmon segít az ima, de ártani semmiesetre nem árt.