Végül is, egy nővér közvetítő irodánál kötöttem ki munkaügyben. Szép, és jó. Először rám akartak sózni egy álást 3 alkalommal 1 héten, 2 órát. Mondtam nekik, hogy nem lesz ez így jó, mert én dolgozni (keresni) szeretnék, nem autózni. 4.-én felhívtak telefonon, hogy egy Alzheimeres nénire kellene vigyázni, péntek reggeltől, hétfő reggelig, a fizetés sem rossz. Ok, mondom, elvállalom a dolgot.
Péntek reggel, 8.3o- kor állok az ajtóban, teljes menetszerelésben, hogy a váltótársam eligazítson. Mit szeret, napi rutin, milyen gyógyszer, stb. Már az ajtónál csodálkoztam, mert egy eső verte, nap szítta karácsonyi koszorú volt az ajtóra biggyesztve, egy pár korcsolyával a közepén. Gondoltam magamban, itt senki nem törődik semmivel. A ház kívülről semmi különös, olyan, mint a többi. Belépek, és a földbe gyökerezik a lábam. Itt, Amerikában, nem előszobába lépsz, hanem a házak többségénél egyből a nappaliban találod magad. Egy hatalmas, igényesen feldíszített mű karácsonyfa áll a nappali közepén. Ok, gondoltam nem érdemes meglepődni semmin, mert annyi mindent láttam már, ezen nem akadok fel. A másik nővér, aki elhagyni készül a terepet, sietősen elmagyarázza, mi hol van, mit szeret a néni, milyen gyógyszert szed, és mikor, stb., stb. Naplót kell írni, mit mikor csinálunk, és a néni viselkedése. Nyugodt, izgatott, milyen az étvágya, mit főztünk, ébtedés, elalvás, stb., stb. Elbúcsúzik, és kilibben az ajtón. Ott állok egy nénivel, és kezdek beszélgetni vele. Részemről főleg azért, hogy felmérjem a szintet, már úgy értem, az Alzheimer előrehaladott-e, vagy még csak az elején tart, vagy hol vagyunk értelmileg. Nekem be lett harangozva, hogy kezdeti stádium, de hamar rájöttem, hogy bizony ez a 7- ből, a 3. szint, de inkább a 4. Fura betegség ez, gyógyszer nincs rá. Elhülyülés, visszatérés a gyerekkorba, értelmi szint kb. 3- 4 évesé. Rutin kérdések, milyen év, ki az elnök, stb. Egyetlen kérdésre sem tudott választ adni. Gondoltam, hogy nem lesz könnyű menet a néni. Saját otthonában, másképp mennek a dolgok, mint egy intézményben. Az intézményben, leszedálják őket, mert a személyzet nem tud mit kezdeni 18 hisztériázó, örjöngő, esetenként agresszív beteggel. Ez a betegség, gyakran dührohamokkal jár, és bizony hiába vagy kívülálló, és várod meg, míg lecsillapszik, megviseli az embert tiszta elmével a borult agy hisztije. Nehéz behatárolni, hogy mikor lép át a következő leépülés, mert ez esetenként változó. Az első, kezdődő stádiumot a környezet észre sem veszi. Aztán, egyszercsak, nem talál haza a kocsival. Majd évekre megállhat egy szinten, és zuhantat 3-at, 1-2 hónap alatt. A néninél, nagyon hamar zajlott. A háza belülről pazar. Igényesen berendezve, a konyha vadonat új. Az emeleten a néni egykori dolgozószobája, tetőablak világításssal. Egy jókora nappali átriumszerűen elrendezve, lelátni a lenti nappalira. Fent is egy háló fürdőszobával. Minden arra vall, hogy remek izlése volt, és pénze is hozzá. A képek a falon, a szőnyegek, a bútorok, a lámpák.
3 év alatt, a néni elhülyült. A karácsonyfa, és a dekoráció azóta érintetlen, mert nem engedte leszedni. Poháralátétek, tányéralátétek, szalvéták a mai napig karácsonyi mintásak. Valószínű, hogy a mai napig ezeket veszi, hiszen azoknak már el kellett volna fogyniuk. 2 gyereket nevelt fel, egyedül elvált. Ingatlanos volt, és okos. Egyre több az Alzheimeres Amerikában. Róla nem lehet mondani, hogy öreg, hiszen csak 77 éves, azt sem, hogy nem használta az agyát. Kb. délig, egész normális volt. Főztem neki ebédet, a hűtőben, a legjobb steakek. Főztem! Túlzás, mert minden kész volt. A zöldséget, zacskóstul teszem a mikróba, és a krumplit is. Mondjuk, 3x annyiba kerül, mint a normális zöldség, amit a piacon veszel. Argentin steak, stresszmentes, és növekedés hormon mentes marhából. (Ez azért fontos, mert a stresszes állatok, a félelemért felelős hormonja benne marad a húsban, főzés, sütés után is, így magunk is megesszük, és bennünk is feszkót okoznak, ill. hizlalnak, még a sovány húsok is. Elhiszem) 2 szelet Argentin steak, 18.8o dolcsi. Nem T- bone steak, sokkal kissebb. Nem volt a 2 szelet 25 dekánál több. Nosza, mondom, ebből én is eszem, (aki nem tudja az előzményeket, mi vegik vagyunk, én monjuk, csak alkalmi) Vaj puha lett, és alig volt a broiler sütőben. Próbáltam beszélgetni vele, de nem lehetett, csak én beszéltem. De, egy idő után, kifogytam a meséből. Bekapcsoltam a tv-t. A néni arca elborult, és elkezdett fel- alá járkálni, és tépni a haját, hogy vele valami nincs rendben. Tudtam, hogy ez lesz, csak idő kérdése, nem lepett meg igazán. Aztán, lenyugodott. Tanítottam neki légzéstechnikát, ezt elég sikeresen. Láttam, hogy van internet router a házban, és még működik is. Nosza, megnéztem rajta a kódot, beütöttem a táblagépembe, és láss csodát lett internetem. Az első 2 nap, egész jól telt, a rohamokkal együtt. Volt szépséghibája mert nem tudtuk elhagyni a házat, mert nem volt kulcsunk. A váltótárs, elfelejtette odaadni. Dög meleg volt, sétálni, csak korán reggel tudtunk menni.
Volt a dolognak más szépséghibája is. Akárhol jártam a házban, mindenütt arany fülbevalók, karkötők, nyakláncok hevertek. Íróasztalon, kisszekrényen, fürdőszobában. (meg tudom állapítani, hogy arany, mert errefelé óriási próbát tesznek az ékszerekbe. A másik árulkodó jel, a súlya) Megnéztem, persze hogy megnéztem. A váltótárs, azt mondta, hogy én vagyok az 5., aki 3 napra hétvégékre vigyáz a nénire. Ezeket az értékeket, általában a család, össze szokta szedni, és elzárni. A nénin egyetlen ékszert sem láttam. Átfutott az agyamon, hogy ha valami eltűnik, nehogy én kerüljek kellemetlen helyzetbe. Nem jó az ilyen no.
A következő dolog tűnt fel. Felhívtam Gézát első nap, mert itthon felejtettem a pizsamámat, hogy hozza el, mert 6 km- re van a néni háza a mi házunktól. Megjött Géza, és hozta a pizsamát, és neki is földbegyökerezett a lába, amint szembe találta magát a karásonyfával, teljes pompájában. Gézával, teljesen normálisan beszélt. Később mondta is, hogy nem érti, miért kell vigyázni rá! A gyerekei minden nap telefonáltak, 2-3 alkalommal is, azokkal is tök normális volt, az unokák nevére is emlékezett. Hogy van ez? Hát úgy, hogy összeszedi magát, mert a gyerekei a nagy hisztik után, betették egy otthonba, és ott nem gatyáznak, mint már említettem, leszedálják zombira őket. Ettől fél, és képes összeszedni magát. No, ez hogy működik? Ezt fel tudja fogni? Ebéd közben, meg a zöldséges tálról szed, de a tányérja helyett, az asztalra kanalazza a zöldséget, szépen lapogatja a villával. Nem szólok, pedig odanéz, nem máshova.
A harmadik este, miután lefektettem, hulla fáradtan beesek az ágyba 9- kor. 11- kor hallom, hogy a bébicsősz megszólal az éjjeli szekrényen. "Istenem, Segítség! Valaki segítsen!" Jajj, mondom lehet, hogy leesett vagy valami történt vele. Leszaladok, és fekszik az ágyban, kutya baja. Azt mondja, hogy szomjas. Viszek neki vizet, minden rendben, megyek fel. Visszaalszom. Éjfélkor, megint megszólal a bébicsősz, " Édes Istenem! Segítség! Van itt valaki? Segítség" Újra szaladok le, láttam magam elött, hogy fejreesett a fürdőben, vagy valami. Fekszik az ágyban, mosolyog. Semmi baja. "Nem tudok aludni. Mit csináljak?" Mondom neki számoljon birkákat. Erre elkezd hisztériázni, hogy nem vagyok normális, itt nincsenek is birkák. Össze. vissza beszélek. Ekkor már kezdtem begurulni. Mondtam neki, hogy minden rendben, és az emberek, éjszaka aludni szoktak. Meséljek neki történetet. (azt a leborult....) Leültem az ágy szélére, és egy rövid mesét kezdtem mondani, amit ott éppen akkor találtam ki. Megint fel a szobába, majd kisvártatva, megint le, és ez így ment egész éjszaka. Hajnali 5- kor meguntam, letusoltam, felöltöztem. Öt is lemosdattam, aztán neki álltam reggelit készíteni neki.
Halálosan kimerültem. Mindent pontosan dokumentáltam a naplóba. A váltótárs megérkezett, és közölte velem, hogy vele ugyanezt eljátszotta, manipulál. Mondtam a közvetítős csajszinak, hogy én nem tudok napi 24 órát dolgozni, nekem aludnom kell éjszaka. Jajj, mondja a kordinátor, de ugye elvállalod. Igent mondtam. Ma hívtak, hogy nem kell mennem, hála istennek! Van más meló. Ez, egy nagyon rohadt alattomos betegség. Főleg, ha még rájátszanak, és manipulálnak.
