Most gonoszkodni fogok

Van, amikor halálra röhögöm magam, a flúgos férjemen. Van, amikor bosszankodom.
Most éppen nem tudok mit kezdeni vele. A történet a következő.
Nagyon hosszú, és hideg telünk volt. A kertbe szerettem volna venni, egy madáretetőt. (azóta, már vettem, engedély nélkül, hahaha..,haha...,ha) Szerinte, teljesen felesleges, mert a madarak önelátók. Szép, és jó. Én, nem értek ezzel egyet, de nem vitatkozom feleslegesen.
A minap, találtam a spejzban egy valószínúleg baromi régi lisztet, egészen hátul a földön, a dobozok mögött. Mondom neki, hogy mikori lehet ez a liszt, mert dátumot nem láttam rajta. Közben, bontogatom, a csomagot. A liszt, zsizsikes, meg dohos szagú. Erre én, hogy viszem ki, a komposztba jó lesz. Erre ő, hogy etessem meg a hangyákat. Míííít? Hangyákat???? Igen, jól hallottam, a hangyákat!! Nálunk, Indiában az a szokás, hogy kontaktust teremtsünk a természettel. Mí van? Télen, nem etetjük a szegény éhező madarakat, de a hangyákkal kontaktust kell teremteni. Azt a mindenit !!!!
Jól van. Halálra röhögtem magam, és kimentem a kertbe, és a zacskóból szórtam a kezemmel a lisztet,
- Tessék kedves hangyák egyetek! Tudjátok, én úgy szeretlek benneteket!! - mondtam hangosan, közben, szórom a lisztet, mint bolond a mákot, - Ha, bejöttök a házba, akkor már nem annyira szeretlek benneteket, és kontaktust sem óhajtok teremteni veletek!!
Az apósom, kint ült a teraszon, és halálra röhögte magát!
Állítom, hogy a páromnak, komoly agybéli baja van. Aztán, meg iszonyúan hangulattól függ nála minden!

Itthon vagyok

Azt, hogy miért vagyok itthon, megírom később. A lényeg azonban, hogy csináltam magamnak, egy jó napot. Gyönyörü idő van. Az Amishokhoz járok tojásért, persze organikus. Csak kukoricával etetik a csirkéket. Meg "lószarért". Szó szerint. Jobb, mint bámilyen virágtáp. Megbolondulnak a növényeim tőle.
A szomszédok, már kérdezték, hogy mit csinálok velük, hogy olan szépek. Persze, nem mondom el, hogy sima lócitromot komposztálok, és 1, a 1o- hez keverve, az öntözővizbe teszem. Aztán, elmentem a Kentucky- ba, és ettem egy rakás rántott csirkét, krumplipürével. Jó hizlalósat! Néha, nagyon kivánom a húst. Mi, ugyanis vegan- ok vagyunk, én is, kivéve amikor nem!! :))) Tojást, pl. eszem, de a férjem azt sem.



A fotót, én csináltam, még tavaly. Akkor, írtam róluk részletesebben. Itt

Más. Szóval, amiért itthon vagyok. Júliusban kezdődik a főiskola, és fel szeretnék készülni rá egy kicsit. A tervezettnél, 2 héttel mondtam fel elöbb. Útravalónak, azt mondták, várnak vissza. Azért, ez jól esett. A férjem is itthon lesz szabadságon. Nem tudom, azzal mi lesz, mert bolond egy kicsikét a szentem, csak én jobban tudok már bánni vele.
Nem tudom, ezeket a párkapcsolatokat, még mindíg nem vágom rendesen. Egyszerüen, nem értek hozzá. Amúgy, meg minden pasi flúgos, ha meg nem, akkor hülye. Persze, kivételek vannak, ez is csak egy feltételezés, mert azokkal, én még nem találkoztam.

A salemi boszorkányok

A teljes igazságot, sosem tudjuk meg, beszélnek sokan buzába került anyarozsról, meg unalomról, ami a fiatal lányokat gyötörte, az indiánokkal folytatott örökös harcok okozta sresszről, de íme a tények.
A salemi boszorkányperek a 17. század végi gyarmati Amerikában folytak le, a Massachussets állambeli Salem városában, a kor puritanizmusa , hiedelmei és félelmei által keltett tömeghisztéria kicsúcsosodásaként. A perek 19 ember felakasztásával, egy agyonzúzásával, és sokak bebörtönzésével zárultak. 1692- ben Salem Village-ben ma Danvers Massachussets , egy Salem melletti faluban pár fiatal lány, köztük Abigail Williams, Ann Putnam, Betty Parris és Mary Warren, Susanna Walcott több környékbelit is megvádolt azzal, hogy rontást tett rájuk és megbabonázta őket, tehát nyilvánvalóan a sátánnal szövetségben álló boszorkány.
A kis közösség szerény körülmények között élt a hideg új angliai télben, rettegve az indián betörésektől, lelkipásztoraik dörgedelmes szónoklatai minden héten a sátán kísértéseiről és az ezek ellen védő szigorú erkölcsökről szóltak; nem csoda hát, hogy könnyen elhitték a lányok vádaskodásait. Ráadásul ebben az időszakban éppen kormányzója sem volt a területnek egy 1689-es lázadás eredményeképpen. A megvádoltakat felszólították, hogy vallják be, hogy boszorkányok (ez esetben földjüket, vagyonukat elkobozták), vagy felakasztják őket. A vádaskodások egyre több és több embert érintettek, és pár hónapon belül nem csak Salem városát érintették, hanem több környékbeli településre, köztük a legnagyobbra Bostonra is átterjedtek.



A 17. század végi puritán Új-Angliában a gyerekeknek, elsősorban a fiatal lányoknak nem sok szórakozási lehetősége adódott. Gyakorlatilag mindent, amire szerény körülményeik egyáltalán lehetőséget adtak volna, erkölcstelennek bélyegeztek a kor szigorú szabályai. Nem csoda hát, hogy a felgyülemlő belső feszültséget néhányuk egészen különös módon vezette le.

1691–92 telén Betty Parris, Samuel Parris tiszteletes lánya, és Abigail Williams, a tiszteletes gyámleánya különösen kezdtek viselkedni: furcsa és idegen hangzású, értelmetlen mondatokban beszéltek, a földön fetrengtek. A tiszteletes által hozatott orvosok nem tudták megmondani, mi kínozza a lányokat, az elmebaj szokásos jelei nem mutatkoztak, és egyéb ismert betegségek tünetei sem voltak felismerhetők. Egyikük úgy vélte, hogy az ördög keze van a dologban, más szóval: rossz szellemek szállták meg őket. Parris és mások kérlelni kezdték a lányokat, először csak Bettyt és Abigailt, majd a sorban hasonló tüneteket produkáló Ann Putnamet, Betty Hubbardot, Mercy Lewist, Susannah Sheldont, Mercy Shortot és Marry Warrent, hogy nevezzék meg azokat, akik a rontást rájuk küldték. Végül a lányok neveket kezdtek mondogatni.

Az első három megvádolt nő Sarah Good, Sarah Osborne és Tituba volt. Good még tizenéves korában elárvult, a falu koldusává lett, ráadásul közismert volt arról, hogy magában beszél. Osborne ágyhoz kötött, idős asszony volt, akinek mindösszesen annyi "bűn" nyomta a lelkét, hogy korábban egy örökösödési ügy kapcsán vitába keveredett a gazdag és befolyásos Putnam családdal. Végül Tituba egy, a Karib-tengerről behurcolt bennszülött rabszolga volt, aki a tiszteletes szolgálatában állt.
A három nőt 1692. március 1-jén vádolták meg boszorkánysággal, azonnal be is börtönözték őket. A történet azonban itt nem ért véget, sőt: a lányok újabb neveket kezdtek sorolni: Dorcas Good (Sarah Good négyéves leánygyermeke), Rebecca Nurse (egy idős, köztiszteletnek örvendő asszony), Abigail Hobbs, Deliverance Hobbs, Martha Corey. Végül egy házaspár, Elizabeth és John Proctor is a listára kerültek. John Proctor bűne az volt, hogy nem hitt a vádaskodásoknak, és kiállt a perbe fogottak ártatlansága mellett.



Ahogy a vádak terjedtek, Salem, Boston és a környék börtönei lassan megteltek, miközben a közösség egy új problémával szembesült: legitim kormányzat híján (éppen nem volt kinevezett kormányzó) nem állt rendelkezésükre törvényes alap a vádlottak perbe fogására. A terület végül május végén kapott új kormányzót, aki rögtön létre is hozott egy területi bíróságot. Addigra azonban Sarah Osborne a börtönben meghalt, Sarah Good újszülött gyermeke és mások pedig megbetegedtek. Összesen mintegy 80 ember várta a per megkezdését.

A nyár folyamán a bíróság több tárgyalást is lefolytatott, nagyjából egyet havonta. A vádlottak közül csupán egyet mentettek fel, mert a lányok visszavonták az őt érintő vádjukat. Mindenki más bűnösnek találtatott boszorkányság vétségében, és halálra ítéltetett. Akik végül bűnösnek vallották magukat és további, az ördöggel cimboráló bűnösöket neveztek meg, felmentést kaptak az ítélet végrehajtása alól. Elhalasztották Elizebeth Proctor és még egy nő ítéletének végrehajtását is, mivel mindketten várandósak voltak. Az ítélethozatalok után négy kivégzés során 20 embert gyilkoltak meg: 19-en akasztófán végezték, köztük egy köztiszteletben álló lelkipásztor, egy közrendőr, aki nem volt hajlandó részt venni további megvádoltak letartóztatásában, valamint néhány vagyonosabb polgár. Az áldozatok közül hatan férfiak voltak, a többség azonban szegénységben élő, idős asszony.

A 20. áldozta nem akasztófán lelte halálát. A 80 éves, Salem délkeleti részén élő földműves, Giles Corey nem volt hajlandó sem beismerni bűneit, sem megnevezni másokat bűnösként. A törvény ilyen esetekre lehetővé tette azt a fajta kínzásos vallatást, amikor a vallatott személyt egy nyújtópadra vonva, a mellkasán felhalmozott súlyos kövek által lassan, fokozatosan agyonnyomták. Coreyt három napon keresztül tették ki ennek; a kínzásba végül belehalt anélkül, hogy vallomást tett volna. Kitartását sokszor azzal magyarázzák, hogy meg akarta akadályozni a földjei elkobzását (ez az ítélet, tehát a büntetés részét képezte), hogy az örököseit megóvja, de az az igazság, hogy a vádlottak vagyonát sokszor már a perbe fogásuk előtt elkobozták, mint tették azt John Proctorral is.

A boszorkányperek 1693 januárjában értek véget, habár a boszorkányság vádjával bebörtönzött embereket egészen a következő tavaszig nem engedték szabadon. A bírósági eljárásoknak végül a kormányzó vetett véget egy, a Boston környéki tiszteletesek által írt kérelem hatására. A kérelemben többek között az állt, hogy jobb, ha tíz boszorkány megússza a büntetést, mintha egy ártatlan meghurcoltatást és mártírhalált szenved. (lám, lám, már akkor is voltak normális emberek!)

A perek egyik hatásaként a kormányzatra gyakorolt puritán befolyás lassan, de fokozatosan eltűnt, és a perek során tapasztalt túlkapások intő példaként szolgáltak szűk egy századdal később az Egyesült Államok törvénykezési gyakorlata alapjainak lefektetésekor is.

A perek történetét Athur Miller amerikai drámaíró is feldolgozta A salemi boszorkányok című drámájában. Miller a történetet párhuzamnak szánta saját korának mccarthysta kommun istaüldözéssel, amelynek ő maga is önkéntelen szereplője volt.

Ennyi a történet. Ma, múzeum áll a kisvárosban, és túristalátványosság lett. Gyakorlatilag ebből élnek.



Itt a cím, telefonszám, és a nyitvatartási idő. Hátha valakinek jól jön.

19 1/2 Washington Square North
Salem, MA 01970

Open Daily 10am-5pm

Delaware Az első amerikai állam rövid története

De, még mielött szó érné a ház elejét, a teljesség igénye nélkül. Az vitatott, hogy valóban az első lenne, de az biztos, hogy az első 13 államok egyike. Az azonban tény, hogy a rendszámtáblákon, "The first state" (Az első állam) felirat van.
Az első európai bevándorlók előtt a Delaware völgyét egy, akik az Algonkin nyelvcsaládba tartozó nyelvet,az Unami nyelvet beszélő indián törzs lakta. Magukat a lenni-lenape-nak nevezték, ami „igazi emberek”-et vagy „valódi emberek”-et jelent. A többi őshonos amerikai csoporttól a „nagyapák” titulust kapták annak jeleként, hogy már hosszú ideje éltek a völgyben. Vadászatból, halászatból és mezőgazdaságból éltek; fő terményeik a kukorica, a bab és a tök voltak. Az európai telepesek Delaware-nek (Delaware) nevezték el őket.
Amerika, 3. legkisebb állama, lakossága nem éri el az 1 millió föt.



A Lenni Lenape indiánok, 3 nagy csoportban éltek. Területük, a mai New York állam déli részétől, Delaware északi részéig terjedt. Svédek, hollandok, angolok felváltva telepedtek le, és folytattak harcokat ezen a vidéken, nem csak az öslakosokkal, de egymással is.






Peter Minuit, aki arról híres,- nekem ügyes szélhámosnak tünik- hogy megvásárolta Manhattant csecsebecsékért, 24 $ értékben, vitte az első végleges európai telepeseket Delaware-be. Minuit a Delaware folyó torkolatánál alapította Új-Svédországot, 1638-ban. Végül, angol uralom alá esett. Innen a hamisítatlan angol tartománynevek, New Castle, Sussex, Kent.

Feltünt a színen William Penn, aki egy angol kvéker birtokot kapott Észak-Amerikában, II. Károly angol királytól. Ennek a földnek, Pennsylvania lett a neve. William Penn, egy várost tervezett ide, aminek Philadelphia nevet adta. Testvéri szeretetet jelent görögül.
A föld megszerzése után nemsokára levelet írt az őshonos törzsfőnököknek, a barátságukat kérve. Azt állította nekik, hogy igen érzékenyen érintik azok a gonoszságok és igazságtalanságok, amiket telepesek műveltek az indiánokkal. Tőlük eltérően Penn békében kíván élni… velük. Valóban, Penn rövid uralmát demokratikus időszakként tartják számon, és tényleg békébe élt az őslakókkal. 1862-ben William Penn, kérelmezett egy direkt kijáratot az óceánhoz. York hercege Pennek adta az összes földet, egy 19 km-es körzetben, (12 mérföld) New Casteltól és Cape Henlopentől délre. A terület bennefoglalja a mai Delaware nagyját.



Penn egy békeszerződést kötött még abban az évben a delawari nemzettel. Nem voltak további összetűzések a delawari és a fehérek között egészen a Francia Indián háborúig(1754-1763), amikor néhány delawari Francia oldalra állt, mások Nagy-Britannia oldalára álltak(3 ország egyesülése, amit Anglia vezet), mások pedig semlegesek maradtak. Addigra, viszont a delawareiek nyugat felé haladtak a fehér települések elől, a legtöbben Ohioba mentek. Ma szétszórt csoportokban élnek, Oklahomában és Ontarioban, Kanadában. Egy kevés maradéka a Nanticoke-nak még mindig Warwickban él, Sussex County-ban, ahol egy közösségi központot tartanak fenn.
Nagyon szép kis állam, régi colonial épületekkel. Konzervatív, és hagyományörző lakosokkal. Fővárosa, Dover. Legnagyobb városa Wilmington, ami tőlünk 1o km- re van. Monumentális hídja, a Delaware Memorial Bridge.


A Delaware folyót íveli át. 1949- ben kezdték az építését. Hossza, 3.381m. 8 sávos. Ezen kereszül vezet, a 295- ös út, amit interstate vagyis államközi útnak neveznek. Delaware-t, ez esetben összeköti New Jersey- vel.
Én is ezen haladok át, minden héten 2 alkalommal, oda- vissza, New York City - be menet- jövet.

Újra itthon

Imádok hazatérni Hockessinbe. A helyzet az, hogy megint eltüntem, pedig elhatároztam, hogy többet fogok írni. Szóval, amig nem kezdődik a fősuli, addig New Yorkban dolgozom, heti 4 napot. 3 napot itthon vagyok. Ez, igy elég baráti azt hiszem. Egy öregek otthonában vagyok segédápolónő. 2 másik kolleganővel bérelünk egy lakást, Coney Islandon, Brooklynban. 2 ami csajszi. Csajszi, majdnem, velem egykorúak. Szóval csajszik. Jól megvagyunk. Brighton Beach-en dolgozunk.
Kocsival járok, és mindent egybevetve, 2.5- 3 óra alatt odaérek. Én, Delaware Államban élek, Pennsylvania- n, és New Jersey-n keresztül kell mennem. New Jersey Turnpike- on haladok, oda- vissza. Úgy, mint Toni Soprano.



Azzal a különbséggel, hogy ő New Jerseyben lakott. A kezdő zene, pontosan ott készült, én is ugyanezt látom. A Lincoln Tunnelen megyek, szóval az egész ugyanaz. Vicces... Persze, mehetnék a Holland Tunnelen is,- mindkettő a Hudson River alatt fut, de akkor elkerülöm a kedvenc helyeimet. Ja, és persze a Brooklyn Bridge kihagyhatatlan. Jól érzem magam a bőrömben. Úgy van, és az van, ahogy elterveztem. Persze egy kicsivel később, és nagyon jól alakult. Csak halkan mondom, hogy az én férjem, még 4 éve nem vált el az első feleségétől, igy valamivel el kellett ütnöm az időmet!! Hehehe , hehe.., he.

Falanszter

Több mint 17 ezer ember halála árán épült meg a világ legészakibb, 100 ezer főnél több lakossal rendelkező nagyvárosa: Norilszk. A Föld leggazdagabb .gifelőhelye felett épült település a legszennyezettebb, leghidegebb, legélhetetlenebb, http://www.blogger.com/img/blank.gifhttp://www.blogger.com/img/blank.giflegéletveszélyesebb, külföldiek által nem látogatható panelvárosa.

Nagyon érdekes cikk, ajánlom, hogy más is olvassa FALANSZTER