Nem vagyok hajlandó ezzel foglalkozni

Még egyszer leírom, és ezzel be is fejeztem a témát.
Anyámmal beszélgetek telefonon, és egy idő után mindíg megkérdezi, hogy beszéltem- e a lányommal. Nem, nem beszéltem, és nem is fogok!
Egyszerű, hogy miért. El kell mesélnem egy kis történetet.
Anyám, szerelmes lett apámba, amikor házasságban élt a férjével, és a két közös gyerekükkel. Egy ronda válás után, a nővérem az apjához került. 9 évesen. Nem lehetett könnyű, egyiknek sem. Sem anyámnak, sem a nővéremnek. Anyám, mindíg kompenzált, szaladgált a nővéremhez, emlékszem engem is cipelt magával. Apám elött, sem a bátyámnak, sem a nővéremnek nem volt maradása. Később nekem sem. Anyám, egy életen át szenvedett ettől.  Istenítettem apámat, kb. 5 éves koromig, amikor az orrom elött, az imádott bátyámat, agyba,- főbe verte, mert felült a házmesterné hülye fiának a motorjára. Ennyi volt a bűne. Attól fogva, nem bíztam apámban, és nem is szerettem úgy, mint elötte. Egyre jobban láttam a hibáit. Ahogy nyílt a csipám, úgy láttam egyre világosabban, hogy apám nem szerethető. Durva, keresetlen, önző, hangos, féltékeny.
Anyámnak kabátot mentek venni, mert egy kis széllelbélelt átmeneti kabátja volt. De, apám beleszeretett egy fényképezőgépbe, és anyám egész télen egy vékonyka kabátban volt, Sorolhatnám napestig ezeket a történeteket. Szegény nővérem, meg csak hallgatott, hol jöhetett, hol meg nem.
Szegény anyám, 9o éves, és ezeket elfelejtette, csak a szép dolgokra emlékszik. Akárhogy töröm a fejem, szép dolgokra vele kapcsolatban, nem emlékszem. Anyám sem, csak színez. Én, az állandó botrányokra, és karácsonyfa borogatásokra emlékszem. Folytonos kritikákra, ordítozásokra, törésre- zúzásra. Menekültünk mindíg! Aztán, 3-4 nap múlva visszamerészkedtünk, amikor elült a vihar. Apám, a romhalmaz kellős közepén, igen rossz állapotban volt mindíg. "Inkognitóba"vonult, nem evett, nem ivott, mi meg takarítottuk a romokat. Ez ment folyamatosan. Anyám, meg csak tűrt. Igaz, nem ütötte meg anyámat. Bennünket rendszeresen. A bátyám, hamar megtanult hallgatni, de emmögött a hallgatás mögött, mélységes megvetés lapult, anyám felé is. (azt hiszem, később megbocsátott mindkettőnek, mint ahogy én is elengedtem apám bűneit velünk szemben, főleg, hogy már meghalt) Ez, csak később vált világossá, amikor már felnőtt lettem. Én, nem úsztam meg a dolgokat, mert nem bírtam befogni a pofámat. 19 évesen le is léceltem otthonról.
Nos, ez a kis bevezető kellett, hogy jobban megértsük itt a dolgokat. Anyámat, mind a 3 gyereke, nagyon szereti. Soha, egyik sem beszélt vele olyan hangnemben, mint amit a lányom megengedett magának velem szemben. A  nagyanyjával is úgy beszél, mintha a seggéből rántotta volna ki! A nővérem, meg mindenben segít neki, és gondoskodik anyánkról.
Nálam, ez nem működik, amilyen levelet kaptam tőle, azt soha nem tudom megbocsátani. Kinyomtattam, és be is fogom keretezni. Nehogy elfelejtsem. Igazi gyűlölet süt  levélből. Nem érdemeltem meg.
Az egészről, nem fogok többet beszélni, puszta önvédelemből. Most már úgy vagyok vele, hogy nem is jut minden nap eszembe! Annyi szar ért már az életben, hogy nem vagyok hajlandó vele foglakozni. Még a hátamra venni dolgokat. Nem, nem haragszom, én is elengedtem, csak nem érdekel a továbbiakban.
Tudom, szomorú. Ez van. Kár, minden próbálkozás. Nem megy. Anyám azt mondja, hogy egy anya köténye alatt, minden elfér. Ha, a kötény alatt döfködnek, és pocskondiáznak, az nem fér el. Ez az én értékrendembe nem fér bele. Szeretem-e? Persze, hogy szeretem, a vérem. De, szavakkal gyilkolni lehet. Engem meggyilkolt szó szerint. Ennyi.....