Anyám

Ma 1 éve, május 9.- én itthon ültem, és moziztam. Kb. ilyenkor. 21.00 kor. Egyszercsak szól a telefon, a nővérem volt, és pillanatra rossz érzés fogott el. Ilyenkor már hajnali 2 van otthon. Senki nem szokott otthonról ilyen későn telefonálni. Ahogy megszólalt, tudtam, hogy baj van, nagy baj. Elvesztettük az édesanyánkat. Nemrég jöttem vissza Magyarországról. Egy hete kb. Ausztriában is voltunk a lányommal, ügyes- bajos dolgainkat intézni. Sokat voltam anyámmal, a lányom is. Még egyszer utoljára. Ő sem él otthon. Még emlékszem, hogy a kapuban álltunk , és a Lányom integetett neki, ő meg az ablakból integetett vissza. Csak ott állt szegénykém, kicsi volt, és szomorú. A szivem szakad, ha rá gondolok! Nem volt jó érzésem, amikor visszautaztam magam is, még kérdezte a nővérem, hogy okos-e visszautazni. Pedig, én is éreztem, hogy nemsokára itt a vég. A szeméből eltűnt az értelem, nem igazán tudta követni a beszélgetéseket.
Azonnal jegyet vettem, és hazautaztam megint. Ezúttal, a temetésre.
Ma beszéltem a lányommal, ahogy mostanában minden nap, és csak vidám dolgok jutottak eszünkbe róla. Nevettem, közben a könnyeim csorogtak. Imádtuk a bolha piacot, rendszeresen kimentünk, mazsolázni. Egyszer volt, hogy találtam egy csodás 501- es gombos farmert, ami 26- os volt, és anyám ott nevetett rajtam, hogy ez hogy fog rámjönni. Visszajöttem Amerikába és a kezembe került, (még mindíg megvan, de már megint nem jön rám) és 1 hónap múlva be tudtam gombolni. Meg amikor egy óriási karácsonyfát vettünk, és nevetve cipeltük ketten, szakadó hóesésben. Aztán, amikor mindíg, minden vásárlást, csavargást titokban kellett csinálni, mert apám nem szerette, és az ajtó mögé kellett eldugni az előszobában, mintha csak sétálni mentünk volna. Amikor, másnapos zsemlét csomagolt a gimiben uzsonnára, és cseréltem az egyik osztálytársammal, és az reklamált. Anyám mondta, hogy nagyon sajnálja, kérj tőle elnézést. Amikor, kiszöktem az ablakon, miután lefeküdtek aludni, és amikor visszamásztam, ott ült a sötétben a fotelban. Lebuktam. Persze, ez nem jelentette azt, hogy legközelebb nem mászok ki. Nagy szabadságom volt, azt csináltam, amit akartam. Szegénykém tudta, hogy az öntörvényű lányával, nem tud mit kezdeni. De, mindent el lehetett mondani neki. Azokat is szerette, akiket utálni kellett volna. Mindíg csinos volt! Sok száz, és ezer sztori. Imádta a kertjét, és még 86 évesen is gyomlált, ültetett, szaladt a piacra. 2 évente, igyekeztem hazamenni. A skype, meg a Viber, nem pótolja a személyes találkozásokat.
Ez az élet rendje, ezzel együtt kell élni. Drága mamám, nyugodj békében! Mindenki jó szívvel gondol rád, én meg még beszélgetek is!

Temetkezési szokások, és egyebek

A minap olvastam, egy magyar oldalon, nem is egy oldalon, hogy mindenki eltemetheti a saját halottját s.k. Szegényházi alapon. Fogod az ásót, meg a dédit, aztán ásol egy gödröt, és ahogy mondani szokás, isten neki fakereszt. Na amilyen formában, ez elő lett adva, a cikkekben, úgy nagyon visszatetsző volt.
De, ez itt Amerikában, egyáltalán nem ritka, hogy a család a szeretteit, a saját portáján temeti el. Persze méltósággal. Sok helyen látni, sírhelyeket a kertekben. Ez egyrészt a távolságok miatt alakult ki, másrészt nem kell kijárkálni a temetőbe, hiszen helyben van. Sokszor látni filmekben is, hogy kijárnak a kert végébe. Nem találok semmi kivetni valót ebben. (Forest Gump)

Erről jut eszembe, a vak bácsinál, ahol legutoljára volt szerencsém dolgozni, annak a nőnek a szobájában aludtam, aki állandóan ott lakik. Az éjjeli szekrénynek, üveges volt az ajtaja. 4 napig nézegettem, hogy vajon mi lehet az a fura dolog a polcon. Aztán, az 5. napon, kinyitottam az ajtót, és rám jött a nevetés, mert egy aranyszegélyű, veretes biblia alatt, egy urna volt. Se név, se semmi.
Biztosan valamelyik hozzátartozóját őrizte az éjjeli szekrényben, tán még társalog is vele. Persze, ez nem rossz dolog. Én is szoktam beszélgetni a halottaimmal. Beszélgetni túlzás, én beszélek. Aztán, valamikor jön a válasz, mert szokott jönni.
Egy ideje, közeli kapcsolatban vagyok a halállal. Egyrészt napi szinten szembesülök vele, másrészt a meggyőződésem elvette az egykori félelmet, és idegenkedést. A halottaktól nem félek, annál inkább az élőktől.