Na most akkor van rasszizmus, vagy nincs?

Ennek a jegyében készült egy szociális felmérés, rejtett kamerával. Ígen érdekes eredménnyel. Talán ezért vannak fenntartással a feketék a fehérekkel szemben úgy, hogy szinte észre sem veszik. Érzékeltem a munkahelyemen nap, mint nap.
A rejtett kamerás felvétel, egy parkban készült. Három részvevője van. Egy fehér fiatalember, egy fekete, és egy csinos szőke lány. Koruk, megközelítőleg azonos, éppen egy bringát kötnek el, egy forgalmas parkban, tele kutyátsétáltató, bicigliző sétáló emberrel, valahol Amerikában.
Az első fehér "szinész" szereplő, kalapáccsal, hidegvágóval, fűrésszel felszerelve, nekiesik a leláncolt bringának. Kb 1oo ember halad el mellette, van aki megáll nézi, van aki odaszól, hogy elvesztetted a kulcsot? Egy kutyás csajszi megérdezi, hogy övé e a bringa, mire a fiú, hogy nem. A nő elsiet. Tulajdonképpen nem történik semmi.
A második fekete "szinész", ugyanazt csinálja, mint az első, az öltözéke szinte egyezik az előzővel. Itt, már csoportosulás van körülötte, és az emberek fel vannak háborodva. Van, aki rendőrt hív, fotózzák, kiabálnak vele. Egy bácsika elveszi a szerszámait, és tolvajnak nevezi.
A harmadik "szinész", egy csinos szőke lány, neki egyenesen segítenek "ellopni" a bringát.

lassan bedilizek

Egyre cifrábbak a dolgok körülöttem. tegnap kaptam egy telefonhívást a volt kolleganőmtől Angelától. A beteg anyukája félrehívta, hogy nagyon sajnálja, ő készítette a fotót. De, nem gondolta, hogy ez lesz a vége, hogy kidobnak az álásomból. Mi van??? Úgy szólt a vád, hogy leejtettem a fiát! Magánál van ez? Az ügy kivizsgálása után, már módosult, hogy majdnem leejtettem. Azta!! Egyik sem állja meg a helyét!! Egyik sem történt meg! A fotó meg semmit nem bizonyít. Ráadásul, ő maga is úgy teszi tisztába, hogy lent van a rács. Jót röhögtem rajta, mert nincs jelentősége. Oké, de akkor mi volt a cél?? ha nem az, hogy kidobjanak??
Egyébként azért is dobtak ki, mert nem gazsuláltam, hanem kiröhögtem őket. Valószínű azt kellett volna mondanom, hogy ne haragudjanak, bocsánat, szükségem van az állásra, sürű nyelvcsapások. Egy nagy szart! Már nincs jelentősége! Ha, hibát követtem el, állok elébe, ha nem akkor megvédem magam.  Nem is érdekel, túlhaladott ügy, csak maga a mosakodás felidegesített. Egyébiránt, minden hónapban kapok állásajánlatokat, nem gond elhelyezkedni.
Más. 2o oldalból írok teszet 6.- án, rakás dolog ismeretlen. Ráadásul, latinul. Kezd átláthatóvá válni, de még mindíg nem tiszta.
Géjza haragszik, nem beszél velem. Mindennek a tetejébe, ma érkezett egy levél, a bevándorlásitól. Hogy asszondja, megint be kell minden papírt küldeni, amit már egyszer összeszedtem és beküldtem. Amit egyszer beküldtem, azt ne küldjem be! Mi van???? Háromszor is elolvastam. Komoly gondok vannak a fejekben, nem vitás. Kezdek becsavarodni komolyan!
Ja majd elfelejtettem, hogy a volt munkahelyemen húsevő baktérium pusztít. Így mindenkinek széklet, vizelet mintát kell leadnia, maszkban- köpenyben dolgozni. Erre mondják, isten nem bottal ver!

Semmi sem olyan, mint amikor olyan, amilyen.......

Elment a kedvem mindentől. Elöször is, ott kezdem, hogy 16.- án volt egy meglehetősem macerás matek teszt a főiskolán.  2o.-án kirúgtak a munkahelyemről. A főiskola megkezdése elött, 4 alkalommal be kell menni. Arról volt szó, hogy meeting lesz. Erre elém nyomnak egy matek tesztet. Egy, az egyben használtam a számológépem. Szigorúan tilos. Le vannak szarva, más választásom nem volt. Legközelebb csütörtökön kell menni. Remélem, nem írunk megint teszet matekból.
A munkahelyről való kirúgás, az megér egy misét. Történt, hogy pénteken ádáz nehéz nap volt. Siettem, mert ha nem tudom a beteget betenni vacsora elött az ágyba, akkor úszom egész este. 6 tehetetlen beteg volt kiültetve a székre. Ágyak lehúzva. Egyik beteg szobájában sokáig kell időznöm. Az anyja szőrszálhasogató. Szép, és jó. Csinálom a dolgom.
Szomaton telefonálnak, hogy ne menjek be dolgozni. Nem értem, hogy miért. Meg kell várnom a hétfőt. Hétfőn, a három intézményvezető vár. Lila gőzöm nincs róla, mi a baj? Hamar kiderült. Valaki csinált rólam egy fotót, amint a macerás beteg szobájában, éppen fordítom a beteget az oldalára. A fotónak, egy szépséghibája van, éspedig a másik oldalon a védőrács nincs felhúzva. Nem látszik a fotón, tehát le van engedve. Az első verzió úgy szól, hogy lefordítottam a beteget az ágyról. Telefonnal fotózták, úgy hogy észre sem vettem. Egy-egy procedúra alatt, 5-6 kollega bejön a szobába. Persze, mondtam, hogy képtelenség, hogy leesett az ágyról. Ki fogják vizsgálni, hangzott a válasz. Elnevettem magam, mert képtelenség az egész. Persze, és utána hazajövök, és mint aki jól végezte dolgát, megvárom, amíg a rendőrök jönnek értem! Nevetséges. A beteg ágya jó magasra van állítva. Derékmagasságból leesik a beteg, az vagy meghal azonnal, vagy másnap. Ha, nem hal meg, akkor is van nyoma. Először is, nagyon sokáig tart, mire előveszek egy hevedert, aláteszem, majd a plafonlift segítségével beemelem az ágyba!! A földről!! Nem életszerű! Az illető, aki jóindulatúan fotóz, miért nem a földreesett beteget fotózza??? Egyszerű, mert nem történt ilyen! A szobát, és így a beteget azonnal be tudtam azonosítani, mert az ágya mellett a falon, egy A4- es papíron ki van ragasztva, hogy a beteg érzékeny a ragtapaszra.
A második verzió úgy szólt, hogy "majdnem" leejtettem!!!!! Mekkora különbség! Mondtam nekik, hogy nem igaz! Mindenki így csinálja, ha siet, és ezt ők is tudják. Tudnék fotókat csinálni minden nap, bármelyik nővérről. Eszembe nem jutna, egy csónakban ülünk. Nem tudom, ki volt. Most már nem is érdekes.
Azonnal kirúgtak! Az indoklás úgy szólt, hogy aki ellen felmerül a gyanu, az megy. Ennyi. Az elbocsátó szép üzenetben a következő indoklás áll, "Munka végzés közben, az alapvető biztonsági intézkedést nem tette meg, intézményünk 16. pontja szerint, ezzel a páciens testi épségét veszélyeztette" kalap, kabát. Milyen érdekes, már nem ejtettem le. Az utóbbi időben, láttam egy- két kollega fejét, hogy nem tetszik nekik, hogy főiskolára megyek.  Valószínű onnan fúj a szél. Nem hevertem ki, az biztos. Fel kellett volna mondanom amúgy is, de  nem mindegy, hogy én mondok fel, vagy kirúgnak, a semmiért! Arról nem is beszélek, hogy 6 heti fizetés hiányozni fog!
Megmondom őszintén, voltak már jobb napok is az életemben. Félek a főiskolától is. Hogy fogok boldogulni?? Meglátjuk, ha nem megy, hát nem megy!! Boat camp. Kiképzőtábor. Azért, mert nem fizetek érte. Ezt, most tudtam meg. Mindenki így hívja! Nincs rinya, semmi nincs, az ajtó elött egy óra, és lyukasztani kell a kártyát, ha megérkezel. 87 százalék az alap. 1 perc késés, 2. alkalommal, és 1o százalékot levonnak a tanulmányi eredméyedből. Monjuk, én nem ettől félek.
Más. A férj, megint hülye egészen. Igaz, nem is számítottam másra. Tegnap, kirándulni voltunk. Minden lépésnél "békegalambokat ereget". Úgy tettem, mint aki nem veszi észre. Rá kellett volna szólnom. Ez azt hiszi, hogy baj van a fülemmel???
Ma, lenyaltam a tányéromat, nem ki- le, és litániát tartott, hogy nem tudok viselkedni. Olyan vagyok, mint egy kutya. Ez, mind semmi. Elkezdtem csuklani a csípős vacsorától, erre fogta magát felállt az asztaltól, és elvonult az étellel. Mondom neki, sajnálom, hogy nem tudok viselkedni!  Jelentőségteljesen ránézek, hátha észreveszi magát! Erre, hosszas előadásba kezd, hogy milyen zavaró a csuklás, ha közel ülünk. Dehogy veszi észre magát!! Volna egy kérdésem. Ki az, aki nem tud viselkedni???
Persze, otthagytam a francba!
Ez volt a 3. szar, ami a nyakamba ömlött, most májusban. No, nem a férj viselkedése, hanem a többi.
U.I.
A történetnek, tanulsága is van bőven. kénytelen voltam közölni a főiskolai jelentkezésemet. Hiszen, ajánlásokat kellett kérnem, a személyzetistől szabadnapokat, a főiskolai elfoglaltságom miatt. Amit meg már 1-2 ember tud, azt tudja az egész intézmény. Szívás.

Kiabálás

Érdekes továbított levelet kaptam a minap. Igaz, ez engem nem érint, de nagyon igaznak találom. Így, most közzé teszem. Nagyon tanulságos.

Robert Fulghum: “Már az óvodában megtanultam mindent, amit tudni érdemes” című könyvében egy különös és tanulságos történet olvasható:

“A Csendes-óceán déli részén, a Salamon-szigeteken a bennszülöttek a favágás egy különös módját űzik. Ha a fa túl nagy ahhoz, hogy fejszével vágják ki, ordítással döntik le. (Nem tudnám most hirtelen előkeresni az újságcikket, de esküszöm, hogy olvastam valahol.) A varázserejű favágók pirkadatkor felkúsznak a fa tetejére, és teli torokból üvöltenek egy nagyot. Ezt aztán harminc napon át minden reggel megismétlik, míg végül a fa elpusztul és magától kidől. A kiabálás állítólag megöli a fa szellemét. A sziget lakói azt mondják, a módszer eddig még mindig bevált. 

Ó, micsoda naiv ártatlanság, mily elbűvölően primitív szokások! Fákkal ordibálni, na persze. Micsoda primitívség! Igazán sajnálatos, hogy nem ismerik a modern technika és a tudományos gondolkodás vívmányait!

Én? Szoktam kiabálni a feleségemmel, a telefonnal és a fűnyírógéppel, a tévével, az újsággal, a gyerekeimmel. Többen állítják, hogy láttak már az öklömet rázva az éggel is üvöltözni.

A szomszédom sokat kiabál az autójával, idén nyáron pedig egyszer egy egész délutánon át ordítozott egy létrával. Mi, modern, tanult, városlakó népek, kiabálunk a járművekkel, játékvezetőkkel, számlákkal, bankokkal, gépekkel — a gépekkel különösen sokat. Ez utóbbiaknak, valamint rokonainknak jut a legtöbb kiabálás.

Nem tudom, mire megyünk vele. A gépek, a tárgyak csak hallgatnak, mintha mi sem történt volna, még a rugdosás sem használ mindig. Ami pedig az embereket illeti, nos, azt hiszem, a Salamon-szigetek lakóinak igaza van. A kiabálás bizony megöli az élőlények lelkét.

Furkósbotok és kövek összetörhetik a csontjainkat, de a szavak szívünket törik össze...”

most jövök a boltból

Láttam valódi szilva "lekvárt", Chardonnay fehérbort, mellette vöröset, és Brut pezsgőt. Alkohol eltávolítva. Itt, az élelmiszer boltok nem árulnak alkoholos italokat. Itt vagyok évek óta, és még nekem is újdonság volt, már az hogy a bor alkoholmentes. Nem figyeltem, nem vettem, nem élek vele.

R.I.P.

Lehet ezt még fokozni? Most még szomorúbb és betegebb vagyok, mint eddig. Az egyik hozzám nagyon közelálló férfi nővér kollegám meghalt. Pénteken, nem jött be dolgozni. Hívták telefonon, de nem tudták utolérni. Valaki bejött helyettesíteni. Akkor már halott volt. Tavaly gondok voltak a karjával, gondoltam azért nem jött be, mert megint fáj neki. Olyan nyugalommal tudta kezelni a macerás, stresszes helyzeteket, hogy hihetetlen. Nem kedveltem, szerettem. Kenyai, a nagyon fekete fajtából. Sokat beszélgettünk. A felesége hazament, mert nem tudta itt megszokni. Rajta soha nem éreztem a rasszizmust, amit maguk a feketék generálnak. (Értem ezalatt, ha 3 fekete beszélget, szinte teljesen kizárnak a beszélgetésből, olyan módon, hogy egyszerűen levegőnek néznek. Más a helyzet, ha még egy fehér is a társaságban van) Diplomás nővér volt, és még ő mondta nekem, hogy feltétlenül jelentkezzek a főiskolára. Nagyon jókat tudtam vele nevetgélni, kiváló száraz humora volt. Amikor meghallottam, nem hittem el, és csak a sírás folytogatott. Hétvégén szabad voltam, így csak ma tudtam meg. Nem lehet tudni, hogy mi okozta a halálát, álmában halt meg. 52 éves volt. Nyugodj békében Josef, nagyon sokat fogok gondolni rád, kiváló barát voltál....

Csak csodálkozom

és rettentő szomorú vagyok. Nem, nem Géza bosszantott fel, nem a munkahelyemen történt valami. Más történt, ami nagyon elszomorít... Nem is tudok most írni róla. Mintha ledöftek volna késsel, a legközelebbi hozzátartozóm. Nem írok levelet, mert le vagyok bénulva. Mindannyian követtünk el hibákat, és követünk is el, de be kell látni őket, és nem másra kenni.... Önvizsgálatot tartani, elgondolkodni. Mindenem fáj, de főleg a lelkem.... Nem írok levelet, mert nem tudok. Nem kérek számon, nem tudok mit mondani, elnémultam..., és csak csodálkozom, és fájok.